HAMAR JÁNOS: A VIRÁGOS LÁNY (KÜLÖNDÍJ)

 

HAMAR JÁNOS: A VIRÁGOS LÁNY (KÜLÖNDÍJ)

A ZSŰRI AJÁNLÁSA:

Érzelmes, jól átgondolt, némi titokzatosságot hordozó történet. Eredeti kiindulópont az emlékezetvesztés és a virág az éjjeliszekrényen.

(Pósfai György)

Ígéretes alapszituáció. Az eszméletvesztés után magához térő főszereplő, aki szépen fokozatosan ismeri fel a külvilágot, rögvest felkeltette az érdeklődésünket.

(Kovács Dominik és Kovács Viktor)

 

A februári novellakihívásra 18 novella érkezett be. A kiállítás blogon azoknak az írásai jelennek meg a saját nevük vagy álnév alatt, akik ehhez hozzájárultak.

Itt olvashatjátok Hamar János különdíjas írását.

A novellakihívásra beérkezett novellákat szakértő zsűri bírálta. Köszönjük Dr. Pósfai Györgynek, Kovács Dominiknak és Kovács Viktornak, hogy elolvasták az írásokat, és bátorítással, tanácsokkal segítették a résztvevőket.

A verseny szakértő zsűrijéről többek között az alábbi linkeken tudhattok meg többet.

http://posfaigyorgy.hu/index.php

https://www.facebook.com/kovacsvd

Olvassatok bele az ő írásaikba is!

 

A NOVELLA:

 

Hamar János: A virágos lány

„Az akire vártál ott van
és minden nappal könnyebb minden
Akit vártál igen ott áll
Minden nappal közelebb innen

Akit vártál most is rád néz
Egy álomzápor hullik mától
Akit vártál ott van nézz rá
és szájon csókol boldogságból”

Hiperkarma dal részlete

 

1.

Fehér kórházi szobában ébredt fel. Semmit nem tudott mást. Sorban ismerte fel ágya puhaságát, fején az átmelegedett borogatást, a föld és gyökereik nélkül is üdén virító virágokat az éjjeliszekrényen és azt a vegyszerillatot, amiről sejtette hogy nem a virágokból jön. Hosszú időt aludhatott, melynek során teljes tudatát elvesztette. Emlékeit felpezsdítő benyomások nem érték sehonnan egyébként. Minden fehér volt, mint a hó a hegyek csúcsán, és olyan csend is volt, mintha egyedül lett volna a csúcson. Ez a szoba volt az ő hegye, egész világa, amit mégsem tudott bejárni ürességében is hasogatóan fájó feje miatt.

 

Lassan 6 számnyit haladt a vékonyabb mutató, mióta ő ébren volt- éppen hattal többet, mint ahányan feljöttek azóta a hegyére ő hozzá. Már unta. Nagyon is.

Mikor belépett az a kék ruhás, kék maszkos, csinosnak bátran sem nevezhető nő és az a sok információ, amit éveknek tűnő fél óra tétlen nyomorúság után egy kék ruhás és maszkos és nem kifejezetten csinosnak is mondható kövérkés nővérke képvisel megrohanta, egyszerre visszaaludt volna. Kicsit félt is, hogy most mi lesz. De csak az lett, hogy nekiszegeztek egy kérdést, hogy na fölébredt-e. És ő neki mégse volt választása már hogy ő most ébren akar-e lenni vagy sem.

 

 

-Mennyit tudsz?

Így érdeklődött az a kedvesnek tűnő barnakabátos fickó. Szürkés, folyton fürkésző szeme volt, azt például tudta ekkor már, látni nem felejtett el, meg azzal is képben volt, hogy mennyire zavaró tud lenni, ha valaki, aki kedves és barnakabátos és szürkés szemű ráront a nyugalomban és még azt is mondja hogy a testvére neki és hogy hiányzott. De azért annak örül, hogy most már jól van.

Nem tudott túl sokat, de gyorsan bővült ismeretei tárháza. 25 éves volt, ereje teljében és már arról is hallott miért volt hetekig kórházban. De a virágot az éjjeliszekrényen sehogy sem értette. Rá is kérdezett tehát.

-Nem sokat. Fogalmam sincs kitől kaptam virágot.

-Az nem lehet. Nem emlékszel arra, aki itt volt minden nap melletted? .....!-és mondott egy nevet. A virágos lány nevét.- Alig várta hogy felébredj. Kár, hogy pont most nem tud rohanni hozzád.

Tudta, hogy fontos ez a név. A lány, aki virágot hozott neki, hiába feküdt lázasan és öntudatlanul. Ez a fény az öntudat alig pislákoló lángjai mellett erősebben égetett, mint a delelő nap fénye forró nyári szárazságban. Nem hagyta nyugodni őt, érezte, minél előbb meg kell látnia a vakító fény forrását, a virágos lányt.

 

2.

Egy házban voltak, ahol bort ittak az emberek. A kórház szóból kikövetkeztette, hogy ez a borház, habár a barnakabátos valami furcsa szót használt rá. Nem hangzott jól az a szó, inkább nem jegyezte hát meg. A hely amúgy tiszta volt, csak az asztal pont ragadt, pont az ő asztaluk, ahova pont ők ültek le és ami a sarokban pont üres volt. Nagyon sok embert látott maga körül, voltak köztük lányok is meg olyanok is, akik cigit szívtak meg olyanok is akik mindkettő. Találgatta, melyikük a virágos lány. Akik nem voltak lányok, azokat könnyedén kizárta, akik szívták, valamiért azokat is elvetette, aki mindkettő, azok biztosra vette, hogy nem lehettek a virágos lányok.

A sarokban ültek a ragadós asztalnál még, amikor messzebb az emelvényen megjelenő emberek szokatlan hangokat adtak ki. Mind a négyen, egyszerre. Na, erre aztán nem számított. Ez volt a zene. Ez volt aztán a zene! A leghátsó, aki egyébként nagyon furcsa egy pacák volt, verte a fadobozt, amin ült. Szőke, kerekfejű, izzadós figura volt és biztos emiatt haragudott nagyon a dobozára. Vagy talán azért haragudott a dobozára, mert neki csak a doboz jutott és nem olyan szép öblös fadarab hosszú nyéllel az egyik végén, amin a szálakat lehetett pengetni és olyan jól szólt. Vagy ott volt a harmadik, nyekergő hangszer, amire tényleg lehetett irigykedni és irigységből fakadó haraggal ütni a dobozt, mert ezen húzni lehetett egy másik hosszú fadarabot, ami aztán tényleg nem mindennapi dolog, ezt egyből meg lehet állapítani.

Negyedikként szólalt meg a formáció egyetlen lányának bizsergető szólama. Érdekes módon a lány, aki szőkébb volt, mint a szőke és haragos és püfölő pacák kényes elbírálás alá esett innen távolról nézve. Ahogy ott állt azzal a furcsa tárggyal a kezében bizony kicsit olyan volt, aki örömmel tesz virágokat éjjeliszekrényekre. Aki szereti a virágokat és a fákat és a növényeket és nem veti meg az éjjeliszekrényeket, habár egy éjjeliszekrény annyira nem jelent neki túl sokat, hogy ebből a szempontból fontos lenne, hogy pont milyen bútorra is rakja a virágot. Viszont épp az előbb nyomta el azt a vékony fehér rudat a hamutartóban, amit olyan nőiesen lehet egyébként tartani. Márpedig egyben biztos az ember már távolról is, hogy a virágos lány olyat nem csak hogy nőiesen, de sehogy se tart a kezében semmi körülmények között sem.

Persze aki kevésbé figyel éjjeliszekrényekre meg virágokra, az egyből észreveszi, hogy a hölgy milyen szokatlan tevékenységet végez. Egy szürkés, horpadt, fémes csillogású tárgyat emel a szájához. Ha még ez nem elég érdekfeszítő, bele is fúj. Aztán szív. Mert azon át is lehet venni a levegőből, csak akkor máshogy hangzik a hang, amit kiad mintha a beszívott levegőt kifelé fújná bele. De mindkettő esetben biztosan megállapíthatóan hangzik az a tenyér nagyságú fémlemez. Remegve szól a hangja, kitölti a borház mind a négy falát és körbejár a falakról a hang a fülbe és onnan tovább a fejbe és a szívbe, ahol a rezgésből dobbanás lesz. És a dobbanás és a rezgés együtt táncolnak tovább, hogy új fület keressenek maguknak, amit már együtt tudnak újra becserkészni és onnan új szívet tudjanak már együtt megdobbantani.

 

3.

Sokáig megigézve ült a melódia után. Úgy érezte magát, mint akinek elfogytak egy percre a kérdései és csak hallgatni akarta újra és újra éledező füleivel ezt a pajkos és szívét dobogtató nótát. Ám ekkor mögötte csikordult az ajtó. Nyekkent a kilincs, sírása szétkergette a megmaradt pattogó hangfoszlányokat is. A világba villámként tört bele az ajtó pántjainak rozsdás segítségkiáltása. A barnakabátos is érezhette a villámcsapást mert olyan izgatottan ugrott fel, mint akit a ménkű talált meg egy pillanattal ezelőtt.

Ott állt az ajtóban. Kétségkívül ő volt a virágos lány. Aki várta őt, hogy felébredjen és minden szabad percében bement abba a kietlen, kegyetlenül fehér szobába. A haja éppen olyan színű volt amilyen színű a Virágos Lány hajának lennie kell, a bőre finoman volt barnulva régi napos idők emlékeit őrizve. A sietésben kipirult arcán egy mosoly terült el ahogy belépett a helyiségbe és a helyiség mintha vele mosolygott volna. Éppen ő neki tartogatta ezt az örömet. A lány és az egész szoba is vele. Jó volt újra látnia azt, akiről biztosan tudta, hogy valaha minden nap ezzel a mosollyal fogadta őt. Emlékek nélkül sem lehetett ezt viszonzott öröm nélkül kiállni. Boldogan vigyorodott el hát ő is válaszul annak akit már nem is ismert.

Ő volt a Virágos Lány. És végre megrohanták őt az emlékek, melyeket mintha egy másik ember kölcsönzött volna neki.