MÁLNAI TAMÁS: A VÉG KEZDETE

 

MÁLNAI TAMÁS: A VÉG KEZDETE

A ZSŰRI AJÁNLÁSA:

A szöveg írója jól ismeri a kortárs amerikai-angolszász katasztrófa-regények stílusát, ügyesen használja fel a stílusjegyeket.

(Kovács Dominik és Kovács Viktor)

 

A februári novellakihívásra 18 novella érkezett be. A kiállítás blogon azoknak az írásai jelennek meg a saját nevük vagy álnév alatt, akik ehhez hozzájárultak.

Itt olvashatjátok Málnai Tamás izgalmas írását.

A novellakihívásra beérkezett novellákat szakértő zsűri bírálta. Köszönjük Dr. Pósfai Györgynek, Kovács Dominiknak és Kovács Viktornak, hogy elolvasták az írásokat, és bátorítással, tanácsokkal segítették a résztvevőket.

A verseny szakértő zsűrijéről többek között az alábbi linkeken tudhattok meg többet.

http://posfaigyorgy.hu/index.php

https://www.facebook.com/kovacsvd

Olvassatok bele az ő írásaikba is!

 

A NOVELLA:

 

„Megvolt az első életközeli élményed!” - Tyler Durden, Harcosok klubja

A vég kezdete

A nevem Nathan Freeman. Az FBI-nak dolgozom, egy fegyveres nyomozóosztag tagjaként. Az utóbbi hónapokban egyre több eltűnést regisztráltak Arizona állam fenyőerdeiben. Túrázók, tűzoltók, erdészek és még sokan mások vesztek el a sűrű rengetegben. A mi feladatunk az, hogy megtaláljuk ezeket a szerencsétleneket. Ki kell menekítenünk őket, vagy rosszabb esetben…meg kell vizsgálnunk a maradványaikat.

A nap fénye kezd lebújni a fenyőfák terebélyes lombjai közé. Számítottam rá, hogy ránk fog esteledni. Tűleveleken lépkedünk, melyek néhol besüppednek alattunk. Egyre jobban fázok, és minél sötétebb lesz előttem, annál közelebb tartom magamhoz szolgálati géppuskámat. Az ember fél a sötétségtől. Ahogy távoli őseim magukhoz szorították dárdájukat, mikor éjszakai vadászatra mentek, úgy ölelem én is magamhoz fegyveremet. Egyik detektívtársam, Kyle, öngyújtóval melengeti tenyerét. Arnold remegő kézzel felkapcsolja a reflektorlámpát M16-os gépkarabélyán.

„Végre nagyobb távolságra is ellátok, mint a hangtompítóm vége” - közlöm tréfásan.

„Nagyon szívesen, Nate. Ezért jössz majd nekem egy sörrel” - vágja rá Arnold.

Mindhárman nevetünk. Lépésről-lépésre sűrűsödnek a lombok. A baglyok békésen huhognak az ágakon. A távolban farkasok vonyítanak. A levegőben keringő tűlevélszaghoz hamarosan egy másik, sokkal kellemetlenebb aroma társul.

„Mi ez az irtózatos bűz?” - kérdi Kyle gyanakodva.

„Nyomon vagyunk” - vágom rá határozottan, de közben nyelek egyet félelmemben.

Arnold egy szokatlan sziklára világít, melyre a következő van vésve: Silvanus akarata.

Ezután a kő tövére irányítja a reflektorfényt. Szótlanul bámulunk a szörnyűségre, ami szemünk elé tárul.

„A büdös francba…” - mormogja Arnold.

Már kifejezetten szaporán veszem a levegőt. Kicipzározom a táskámat, majd a rádiómért nyúlok. A nyomozóirodát tárcsázom.

„Itt Nathan Freeman, Bravo osztag…megtaláltunk egy túrázócsoportot a Coconino erdő északnyugati részén…semmi életjelet nem mutatnak.”

„Hamarosan elszállítjuk magukat a helyszínről.” - mondja recsegéstől eltorzult hangon a diszpécser.

„Hányan vannak? Testhőmérséklet? Körülmények?”

„Tizenketten vannak…ez kész őrület. A testük ki van hűlve és óriási karmolások vannak mindenkin. Túl nagy sebek…kizárt, hogy feketemedve okozta volna.” – közlöm lihegve.

„Tartsanak ki” – vágja rá a diszpécser remegő hangon.

Enyhe megnyugvással teszem le a kagylót. Az éjszakai rengeteg hangjai egyre inkább halkulni kezdenek, és helyüket kellemes madárcsicsergés veszi át. A felkelő nap fénye átszűrődik az élénkzöld dombok között. Míg nem érkezik erősítés, Kyle szájharmonikázással üti el az időt, amit mi szívesen hallgatunk. Negyedóra múlva rotorok zúgására leszünk figyelmesek. A fák lombjai hajladoznak a nagyerejű széltől. Két helikopter száll le a közelben. Nem több, mint negyven méterre lehetnek tőlünk.

„Ez az erősítés lesz.” - állapítja meg Arnold.

A szénfekete gépekből állig felfegyverzett katonák ugranak ki, akik felénk sietnek.

„FBI, Bravo alakulat?” - kérdezi az egyik terepruhás férfi. Ő lehet az osztagvezető.

„Igen” – vágjuk rá mindannyian.

„Parancsba adom a környék átfésülését” - mondja a parancsnok.

„A pilóták és az orvosok maradjanak a tetthelyen, a többiek feladata a nyomozóalakulat kísérete.” – teszi hozzá fontoskodva.

Megindulunk az erdő belsejébe. Azt hittem, ennél már nem is lehet beljebb menni, de tévedtem. Kettős érzés uralkodik bennem. Olyan, mintha biztonságban lennék, de tudom, hogy itt valami nincs rendben. Félelmet nem mutatva lépkedünk előre. Hátranézek. Már a helikoptereket se látom. A sűrű lombok zöld ködként nyelték el menekülésünk egyetlen reményét. Már a nap is lemenőben van… Régóta nem aludtam. Senki sem aludt eleget. Mi baj lehet, ha egy kicsit nyugovóra térünk? Elvégre semmi veszély sincs az erdőben. Ha lenne, már bizonyára elkapott volna múlt éjjel. Egy domboldalra érünk. Annyira van erőm, hogy kinyissam a táskámat és előkotorjam a hálózsákomat. Alig tudok megállni a lábamon…belebújok, majd a fűbe dőlök. Vesztem az eszméletem. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy végre alhatok. A szemhéjam…lassan…lecsukódik. Mély álomba merülök…

 

Egyszer csak érzem, hogy valami megragadja a vállamat, és rázni kezd. Sötétséget látok magam előtt. Az érzékszerveim még nincsenek a helyzet magaslatán, hiszen ebben a pillanatban keltem.

„Kelj fel, Nate…el kell tűnnünk innen” - ordítja az ismeretlen hang.

Ez Kyle lesz. Látás nélkül is felismerem. Végre kinyitom a szemem. A távolban nyugtalanító, tompa morajlást hallok. Nyelek egyet, hogy kiduguljon a fülem. Csatakürtök zúgnak. Lövések dördülnek el.

„Szedd már a lábad!” - kiáltja Kyle kétségbeesetten, majd felhúz a talajról. Teljes erőbedobással rohanunk a fák között. Golyók süvítenek el a fejem mellett. Az ágak felsértik a bőrömet, többször elesek, de az adrenalin arra késztet, hogy feltápászkodjak a tűlevél szőnyegről, és minden fájdalmat elviseljek.

„Mennünk kell…a helikopterekhez!” – mondja Kyle, miközben levegőért kapkod.

Futás közben hátranézek. Egy csapat idegen kerget minket a gépek irányába. Néhányan szarvaskoponyát húztak a fejükre, hogy elrejtsék arcukat. Mások medvebőr ruhát viselnek.

Nagyrészt gépfegyvereket tartanak maguknál, de vannak, akik dárdákkal és íjakkal vannak felszerelve.

„Hol van Arnold?!” – kérdezem Kyle-t kiabálva.

Kyle szemében könnyek gyűlnek.

Arnold halott, Nate! A legtöbben meghaltak!” – üvölti hisztérikusan.

Minél közelebb érünk a gépekhez, annál melegebb lesz. Masszív füstoszlopok emelkednek a magasba a helikopterek irányából. Sok fenyőfa törzse már szénné égett. Lángok kapnak bele a lombokba. Üldözőink szapora léptei egyre hangosabbak lesznek. Nincs hová menekülni.

Leakasztom vállamról a golyószórómat és elkezdek a semmibe lőni. Néhányan a földre hullanak. A lángok perzselik a hátamat. Töltények fúródnak belém. Egyre homályosabban látok. Elvesztem az egyensúlyomat, majd a fűbe hullok. Már látom a fényt. Ez lenne a vég?

 

Ekkor kinyitom a szemem. Napfény szűrődik be a résnyire nyitott redőny irányából.  A Los Angelesi lakásomban találom magam. Iszonyatosan megkönnyebbülök. Micsoda idétlen rémálom! Csörög a telefonom. Kimászok az ágyamból és felveszem a kagylót.

„Haló, tessék?” 

„Szia Nate, Arnold vagyok…van egy kis feladatunk mára. Tudod, a szokásos. Eltűnt emberek felkutatása. Pakold össze a holmidat. Arizonába megyünk, a Coconino erdőbe…”