A & Ω NOVELLÁJA

 

A & Ω NOVELLÁJA

A ZSŰRI AJÁNLÁSA:

Precíz helyzetleírással kezd a történet. Az izgalmas fordulatok jól előkészítettek. A kés megjelenése a detektívregény műfaját juttatta az eszünkbe – később aztán már-már lélektani, önismereti értekezést kapunk.

 

(Kovács Dominik és Kovács Viktor)

 

A februári novellakihívásra 18 novella érkezett be. A kiállítás blogon azoknak az írásai jelennek meg a saját nevük vagy álnév alatt, akik ehhez hozzájárultak.

Itt olvashatjátok A & Ω izgalmas írását.

A novellakihívásra beérkezett novellákat szakértő zsűri bírálta. Köszönjük Dr. Pósfai Györgynek, Kovács Dominiknak és Kovács Viktornak, hogy elolvasták az írásokat, és bátorítással, tanácsokkal segítették a résztvevőket.

A verseny szakértő zsűrijéről többek között az alábbi linkeken tudhattok meg többet.

http://posfaigyorgy.hu/index.php

https://www.facebook.com/kovacsvd

Olvassatok bele az ő írásaikba is!

 

A NOVELLA:

 

Novella

„Milyen buta is az ember, míg gyerek!”

FEJES ENDRE: A HAZUDÓS

 

  Az alábbiakban elmesélek egy olyan velem megesett történetet, amely lehet sokaknak roppant tanulságos lesz.

  Egy szép, koratavaszi délutánon az iskolámban sétáltam. Az óráimnak vége volt, már indultam volna haza. Kint az udvaron nem volt szint senki, csak néhány gyerek kosárlabdázott. A nap hétágra sütött, jó idő volt. A folyosók ablakain csak úgy dőlt be a fény.

  Már éppen haza akartam indulni, amikor eszembe jutott, hogy az ötödik órában az

osztálytermünkben hagytam az egyik könyvemet. Volt elég időm, így hát szépen lassan elindultam az első emeletre, a 101-es terembe. A terem maga az épület egyik kis sarkában volt, nem is volt különösebben tágas. Odafele menet már tervezgettem a délutánomat: tanulás, kicsi játék, kutyasétáltatás, és a szokásos… semmi különös. Miközben ezeknek a gondolatai kavarogtak a fejemben, oda is értem a terembe. Belépve láttam, hogy itt még nem jártak a takarítók, de a székeket már feltették. Az én padom teljesen üres volt, de a tanáriasztalon megleltem a keresett könyvet. Odaléptem, és felkaptam, majd a táskámba tettem. Miközben próbáltam helyet csinálni a cuccaim között, körbe néztem az osztályban. Természetesen minden

a megszokott volt. A tábla nem is volt letörölve, az asztalon a papírok és táblafilcek szét voltak szórva, egyszóval minden teljes mértékben megszokott volt. Vagy mégsem?

  Éppen indultam volna kifelé, amikor megpillantottam valamit a nyitott szekrény egyik

polcán. Visszafordultam, hogy közelebbről is megnézzem. Egy kisebb láda volt. A külseje nem volt különösebben kidíszítve, a záron kívül. Merthogy a zár maga egy szív volt, amit egy tőr keresztüldöfött. Nem tudtam pontosan, mit is akar ez szimbolizálni, így levettem a polcról, és gondoltam, kinyitom. Először elgondolkodtam azon, hogy mi lehet benne. Lehet valakinek az értékes tárgyait tartalmazza. Mi van, ha esetleg pénzt? Vagy valami annál is jobbat?

  Nem bírtam tovább várni, így hát kinyitottam. Nagy meglepetésemre semmi olyan nem volt benne, amire számítottam. Csak egy hosszúkás aprócska tárgy volt benne: egy kés. Vagy már inkább tőr. Kinek mi. Óvatosan kiemeltem a ládából, hogy jobban szemügyre vegyem. Maga a tárgy úgy tűnt, mintha tiszta aranyból lenne. A szépen kidolgozott markolatára is illett ez a leírás. Gondoltam, ha itthagyták, úgysem kell senkinek, ezért eltettem a már amúgy is zsúfolt táskámba, majd elindultam haza.

  Az úton sok minden kavargott a fejemben. Miért hagyhatta ott valaki ezt a tárgyat? Vajon mi célból? És miért lehet olyan értékes ez a kés? Ha értékes egyáltalán…

  Miközben sétáltam, megpillantottam valakit az utcán. Valakit, akit nem láttam szívesen. Az illető egy régi osztálytársam volt, akivel sokszor összetűzésbe keveredtünk. Őt látván nemegyszer le kellett nyugodnom. Verekedni sosem verekedtünk, nem is vagyok az a verekedős típus, de nem kellett volna hozzá sok…

  Ezek az indulatok most is elfogtak. Bár nem volt mindennapi, hogy találkozunk, és

egymást „zaklatjuk” a szünetekben, mégis vissza akartam fizetni neki azt a sok dolgot, amit nem tudtam annakidején. Erre a gondolatra valami megmozdult a táskámban. Először csak azt hittem, hogy képzelődöm, de mintha egyre intenzívebb lett volna ez az ismeretlen mozgás. Nem törődtem vele, csak próbáltam a dühömet elfolytani, és sétáltam tovább haza. Útközben megszomjaztam, ezért megálltam, és kivettem a vizespalackomat, hogy igyak. Ahogy kinyitottam a táskám, egy hussanó hang kíséretében valami kirepült belőle. Gőzöm sem volt, hogy mi is történt, de a válasz megleltem egy közeli fa törzsén: a kés, ami a ládában volt, félig belefúrta magát mélyen a fa kérge alá. Először nem értettem, hogy ez mit is jelenthet. Miközben azon mesterkedtem, hogy kihúzzam a kést a fából, felfigyeltem egy közelből hallható kutyaugatásra. Észrevettem, ahogy a közeli kerítésre felágaskodó kutya előtt egy macska sétál, de szép lassan, mintha élvezné, ahogy a kutya tehetetlenségében majd megőrül. Állatbarát vagyok, szeretem a kutyákat is, és nem kívánnám egy macska halálát sem, de amikor így idegesítik szegény kutyákat, akkor igazán azt kívánnám, bárcsak eltűnnének a föld színéről.

  Ezután a gondolat után már nem kellett feszegetnem a kést, ugyanis kijött magától is. Sőt, egy nagyobb lendülettel megindult az ellenkező irányba, méghozzá a macska felé. Még jó, hogy erősen megszorítottam a markolatát, ugyanis lendületből ledöfte volna szegény teremtést, ha nem állítom meg. Ekkor rájöttem a lényegre: ez a kés azt támadja meg, aki iránt dühöt érzek. Milyen klassz, gondoltam így elsőre. De aztán rájöttem, ez inkább negatív dolog, mint pozitív. Különben is, én nem óhajtok csak így gyilkolászni. És mi van, ha nem tudom fékezni a dühömet? Nem akartam, hogy ez bármikor is problémát okozzon, ezért úgy döntöttem, még ma

véget vetek ennek a problémának.

  Miután hazamentem, az volt az első, hogy kerítettem egy ásót, és kimentem a nagy

pusztaságba, és egy hatalmas gödör mélyére eltemettem a problémát.

  Amikor hazamentem, elhatároztam, hogy papírra vetem az aznap történteket, hogy mások is megláthassák, hogy a fényes, csillogó, számunkra érdekes dolgok nem mindig jelentenek feltétlenül örömöt és jót.