FAKOPÁNCS: SZILÁNKOK

 

FAKOPÁNCS: SZILÁNKOK

A ZSŰRI AJÁNLÁSA:

Nehéz történet a testi és a lelki veszteségekről, a bezártságról. Az elbeszélő helyenként az egészen ösztöni tapasztalatokra koncentrál, a szövegben benne rejlik egy kevésbé kötött, inkább posztmodern forma lehetősége.

(Kovács Dominik és Kovács Viktor)

 

A februári novellakihívásra 18 novella érkezett be. A kiállítás blogon azoknak az írásai jelennek meg a saját nevük vagy álnév alatt, akik ehhez hozzájárultak.

Itt olvashatjátok Fakopáncs elgondolkodtató írását.

A novellakihívásra beérkezett novellákat szakértő zsűri bírálta. Köszönjük Dr. Pósfai Györgynek, Kovács Dominiknak és Kovács Viktornak, hogy elolvasták az írásokat, és bátorítással, tanácsokkal segítették a résztvevőket.

A verseny szakértő zsűrijéről többek között az alábbi linkeken tudhattok meg többet.

http://posfaigyorgy.hu/index.php

https://www.facebook.com/kovacsvd

Olvassatok bele az ő írásaikba is!

 

A NOVELLA:

 

Szilánkok

„Néha az elménk megvéd minket bizonyos dolgoktól, amíg készen nem állunk arra, hogy megbirkózzunk velük. „/Michelle Hodkin/

          Nem emlékszem sokra. Valójában azt a maradékot sem lehetne emlékeknek nevezni, ami hátra maradt. Csupán apró, fényes, hangos, rettenetes, elviselhetetlen, éles, szörnyű…szilánkoknak.

Viszont az utolsó napom még tiszta az emlékezetemben, aminek tudatosítása után megkönnyebbülés áraszt el. Ez azonban nem sokáig tart. A helyére megint szúróan fájdalmas képek villannak be. Annyira megrémülök, hogy a szememet eltakarva próbálom összehúzni magam. Kevés sikerrel, ami azt illeti. Az ágy, amin fekszem kicsi, kemény és tisztítószer szagú. Próbálok nem gondolni az előttem itt fekvőkre, vagy a tényre, hogy ezt a helyet nem mindenki hagyja el élve.
Ahogy a légzésem egyre felszínesebb lesz, elkezdem kapkodni a levegőt. Fuldoklom és miközben fuldoklom, egyre távolabb kerülök. Valahová, ahol nem érzek semmit, ahol nem bánthat már maga a létezésem ténye. Egy apró, messzi zugba valahol az agyam hátuljában.

- Kisasszony, kérem vegyen levegőt! -szólal meg egy tárgyilagos hang mellettem, mire felkapom a fejem.

A testem önkéntelenül összerándul, ahogyan visszahuppanok a valóságba, a büdös, gyógyszerszagú, fehér kórterembe. Immár feltehetően sokadjára, a közelemben üldögélő, fekete vastagkeretes szemüveggel rendelkező férfi unott arcából következtetve. Mondjuk mikor először találkoztam vele is ilyen arccal nézett mindenkire. Szerintem amiatt, mert nap, mint nap olyan törött és reménytelen emberekkel kell foglalkoznia, akárcsak én.

- Szeretném, ha újra átvennénk annak a napnak az eseményeit, amikor mindez történt… -mutat végig egy tollal a kórházi köntösbe bújtatott testemen. Pontosabban: a maradékon.

- Már mindent elmeséltem Önnek, amit tudok. -morgom, mint valami veszett vad, akit sarokba szorítottak. - Ennek ellenére minden egyes foglalkozást ezzel akar indítani.

- Ahogyan már oly sokszor ezelőtt, most is elmondhatom miért kérem Öntől ezt mindig. Nos, csak hogyha szeretnénk magunkat a rutinunkhoz tartani, természetesen.

- Nem kell, köszönöm. -felelem csendesen, de nem vagyok képes megtéveszteni, észreveszi az ökölbe szorított kézfejem fehér bütykeit és az enyhén felhúzott orromat is. Mindig észreveszi. Megelőzendő azonban az újabb kioktatást gyerekes viselkedésemről, inkább nekikezdek a történetnek. – Egy normális napnak indult…

„A reggeli kávém már kihűlt, mire a munkahelyemre értem, de nem volt kedvem beleinni már akkor sem, amikor elkészítettem. Inkább csak kapaszkodni akartam valamibe, mielőtt belépek a terepzöld épületbe a semmi kellős közepén. Már mérföldekről meg lehet állapítani róla, hogy katonai intézmény, mégis csupán keveseknek adatik meg a belépés lehetősége. Tulajdonképpen kiképzőtábornak számítunk, de csak már eleve egy bizonyos szintet megugró kadétokat edzünk.
Az első órámra késve érkeztem, de kiképző létem miatt ez sem volt nagy probléma. Az ottaniak már úgyis kiderítettek mindent a rejtélyes lapról, amit az ezredesnek nyújtottam be, a heves veszekedésről, ami azt követte meg a győztes vigyorról, amit viseltem, mikor kiléptem a félhomályos irodából. Csak az eltávozásomat várták, nem sokat foglalkoztak a tanulással.
Szóval elhadartam nekik egy beszédet az oktatás fontosságáról, a fizikai erőnlét megtartásáról és az új kiképző tiszteletéről, amit magától értetődőnek kéne vegyenek, nem pedig úgy viselkedniük, mint velem. Én el tudtam volna őket porolni bármilyen körülmények közt, legyen szó ökölvívásról, bombák hatástalanításáról, vagy késsel célbadobásról, hogy a kedvenc hobbijaikat említsük, de nem tettem. Az utódom viszont nem lesz ennyire kedves.
Ezt letudva elbúcsúztam tőlük, a kollégáimtól, végig hallgattam, ahogyan előadták a búcsúbeszédeket és kedves hátba veregetésekkel engedtek utamra. Nem is érdekelt a bőrömet égető napfény, az arcomba csapó szél, ami a legközelebbi reptérig vezető utamon kísért, vagy a cipőmbe került homokszemek, amiket már magán a repülőn vettem csak észre. Végre szabad voltam. Olyan munkák elvállalásán gondolkodtam, amikhez még a képzettségem sem volt meg, de nem tudott érdekelni. Ez lett volna az első alkalom, amikor azt csinálok, amit én akarok és nem más dönt helyettem.
Sajnos, nem minden úgy történik, mint ahogyan azt mi szeretnénk.
Leszállva a gépről rájöttem valamire: nincsenek is csomagjaim. Sosem volt szükségem sok dologra, szóval csak annyit hordtam magammal, amennyi a ruháim zsebeibe belefért, meg legfeljebb egy hátizsákba. Emlékszem milyen jót mulattam magamon. Újra embernek éreztem magam, ahogyan ezt a dolgot furcsának nyilvánítottam és nem „szükséges kellemetlenségnek”, akárcsak egykori mentorom.
Ez után következett be a krach.
Egy taxit akartam fogni, ha jól rémlik. Kiléptem a reptér üvegajtóin, igen, emlékszem milyen törékenynek tűntek, ahogyan egyetlen hangot sem adva csukódtak be utánam. A katonai bakancsom sarka nehézkesen koppant az aszfalton, kinyújtottam a karom, hogy leintsek egy f-felém közeledő sárga taxit, mikor…uhh…vagyis…nem………………………….”

Szilánkok.

A vörös lángok. A sípolás a fülemben. A füst. A mentőautók vakító villogása. A kéz, ami húzni kezdett. A felfordult sárga jármű a lábaimnál. Nem. A lábamon. Aztán vörös újra. Rengeteg sok vörös mindenhol. Befesti a sárga fémet. Aztán a segítő kezeket. A mentősök ruháit. Az ágyat, amin húznak. Végül fehér, fehér, fehér…

A torkom elszorul. Már megint nem kapok rendesen levegőt. A kezeim idegesen markolnak a lepedőbe, valami fogódzót keresnek. Valaki a kezemhez tesz egy alaktalan tárgyat. Csak később jövök majd rá, hogy a pszichológus tehetetlenségében odaadta nekem a kórtermem kulcsát, egy fura, halas bigyóval a végén. Rémülten kapkodom a tekintetem a vakító, fehér szoba részletei közt. Az infúzióról az ágyneműre, onnan a kulcsra, amonnan a velem itt tartózkodó férfira. Észreveszem, hogy mozog a szája. Lassan pedig a hangja is eljut hozzám.

- Hall engem? Igen? Rendben, le kell nyugodnia! Koncentráljon a hangomra és vegyen egy nagy levegőt! -a hangja nyugodt, mint mindig, de a gyakorlott szem észreveszi azt is, amit a helyzet miatt a másik próbál elrejteni. A keze az infúzióm felett, egy tűnyi nyugtató a könyökénél lévő tálcán. Másrészről elég a szemébe nézni és bárki láthatja, ahogyan aggodalmasan, viszont győzedelmesen csillan fel.

Ki. Be.

- Már nagyon közel jártunk. -türelmetlenül fészkelődik a széken. Túl éles minden, túl érzékenyek az érzékszerveim. - Kérem emlékezzen! Kilépett a reptérről, le akart inteni egy taxit és utána? Mi történt utána?

- Egy fe-fel-…felém közeledő taxit. A-aztán leléptem az útra. Igen, a sofőr majdnem elütött meglepetésében. Mintha hirtelen emelte volna fel a lábát. Olyan furcsán mozdult. Rálépett a f-fékre. Aztá-….a-a-aztán…

- Detonáció történt. -fejezi be helyettem a mondatot a férfi.- Egy bombát robbantottak, alig tíz méterre Öntől. Nincsenek szemtanúk, senki sem látta a bombát, csakis Ön tartózkodott ott abban a pillanatban.

- Ezért kínoz ezzel engem minden nap? -szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy vicsorgom. Oh, hová süllyedtem ebben az őrült világban.

- A terápia része.

Nem vettem észre, mikor dőlt előrébb izgalmában, most viszont csalódottan huppan a székre. Megnyikordul.
A fülem sípolni kezd.
Összevonja a szemöldökét, mikor a kapcsos tábláján írogatni kezd valamit.
Az egyetlen dolog, amit hallok, az a gyorsuló szívverésem.
Mozogni kezd a szája és összedörgöli a kezeit, ahogy feláll.
Érzem a megfeszülő izmaimat.
Végül lecsapja a kapcsos táblát a fém asztalra. A sípolás megszűnik. Helyette hallom a fém fémmel való találkozását.
Szóval ugrom. Akárcsak egy jó katona tenné. A férfi feje pedig hangosan koppan a fehér csempén. Az pedig megtörik. Horkantanék az irónián, ha nem éppen a másikat fojtogató kezeimre koncentrálnék.

Egy szúrást érzek a nyakamban, a világ pedig elsötétül. […]

- Szóval nem emlékszik sokra. -ez a doki kedves, de enyhén hasonlít arra a kisgyerekre, amelyik egy csomó gyógyszerreklámban szerepelt. Ezzel a testtel pedig ez nem valami jó párosítás. Inkább mintha egy harmincéves nő nyakán egy kétéves baba feje lenne, hosszú, világos hajjal a tetején.- De már meg is oldottunk egy csomó dolgot a rendőrség helyett, szóval nem tudom miért tartják még mindig itt. -csóválja a fejét.

- Megint úgy fogunk tenni, mintha nem tudnánk miért vagyok az ágyhoz bilincselve? -megrázom a kezeimet, a láncok pedig hangosan csörrenve hangsúlyozzák ki a mondanivalóm.- Na nem mintha el tudnék futni, nem igaz?

A nevetésem nem illik ide. Babaarc meg végképp nem. Neki a rémálmok ügyosztályán nagyobb hasznát vennék. Főleg, hogy rajtam még nem sikerült segítenie, mert a legtöbb dolog arról a napról csak részletekben ugrik be.
Szilánkokban. Rövid, fájdalmas, éles…engem nagyon sokféleképpen kínzó szilánkokban.
Bezzeg körülöttem mindenki örül a fejének. Lázálmos állapotaim egyikében ugyanis folyékonyan el tudtam mesélni nekik mi történt a robbanás után. Egyszer. Aztán visszacsúsztam ebbe a hasznavehetetlen másolatomba, amelyik még csak önmagát sem bírja elviselni. A szilánkok pedig ellepték az életemet. Mindenhol ott vannak, de már nem ugyanolyanok.
Mintha minden emlékem egy aprócska üveggolyó lett volna, amiket leejtettek és a legtöbbjük megrepedt, sokuk pedig egyenesen apró darabokra tört. A fontosabbak. A lényegesebbek. Amikről meg nem is tudtam, hogy a fejemben tanyáznak, most kristály tisztán vibrálnak. Példának okáért ott vannak a rémálmaim: régen csak foszlányok voltak. Semmitérő, hideg érintésű, nevetségesen jelentéktelen töredékek. Most azonban minden fényes, mint a csiszolt ónix.
Tulajdonképpen már nem is a szilánkok miatt tartanak itt. A legtöbbjükről nem is tudnak. Oh, és én még azt hittem az a korszak volt a pokol evilági szatírája. Mekkorát tévedett zavart fejem!
Jelenleg már csak a fizikoterápia, Babaarc és a jobb karomat díszítő vas karkötő tartanak itt. Amúgy már régen autóba ültem volna és hazamentem volna a házunkba. Ez azonban nem rajtam múlik.
Mikor észreveszi, hogy régóta máson jár az agyam, Babaarc elköszön, megígérve egy nagyon fontos dolgot: két hét effajta illedelmes viselkedés és megírja a szükséges papírokat a szabadlábra helyezésemről. Persze kapok majd egy csini kis kiegészítőt, amivel jelzik majd az enyhe önveszélyességemet. Nem nagy cucc.

Aztán hátra tolja a székét. Megnyikordul, ám most nem ugrom az orvosom torkának. Az ugyanis egy újabb vas karkötőt eredményezne, lánccal a végén, meg persze a „nyaralásom” meghosszabbítását.

Szilánkok. Gyönyörű, békés, ártatlan, tiszta, kellemes, kissé zavart…szilánkok.

Egy virág. Fekete haj. A legszebb mosoly. Egy ölelés. Valaki felnevet. A szoknyám csipkés széle. Kék. Sárga. Púderszín szalvéta. Egy pár szem. Aztán zöld, zöld, zöld…

Majd visszatérek. Babaarc már elment, így az ágy alá nyúlok szabad kezemmel és egy tollat előhúzva a párnám alól (rejtegetem, hátha rájönnek mit is tudnék tenni egy átlagos tollal) és írni kezdek. Mindent, amire csak emlékszem. Elkeserítően kevésnek bizonyul.

Hirtelen hasít belém a fájdalom. Ezerszer megbántam már a kis adag morfium elutasítását, de ez a fájdalom mindig kapcsolóként üzemel. Holott nem is valódi – egy fantom.

Szilánkok. Szigorú, kellemetlen, hangos, régi, meggyötört, koszos…szilánkok.

Terepszínű egyenruha. Büdös bakancs. Egy barát. Utasítások. Drótkötél. Aztán minden barna, barna, barna…míg végül egy utolsó pillanat. Egy fotó. A vaku villanásával. Tudom, hogy mind mosolyogtunk. Bárkik is legyenek mellettem.

Egy újabb hullámnyi fájdalom ránt vissza a valóságba. A kórházi ágyra. Megpróbálok kinyújtózni, mert az orvosok szerint az jót tenne. Igen kevés sikerrel, ami azt illeti. Túl kicsi az ágy. Hát a jobb szélére kecmergek és megfogom a rudat, amihez bilincseltek. Az egyetlen biztos pontot a szobában.

Felhúzom magam, ám szinte azonnal visszahuppanok az ágyra. Nem bírom el a súlyomat. Újra megpróbálom, ezúttal minden erőmet az engem tartó karomba koncentrálva és sikerül. Felrántom magam. Akár egy gólya, úgy toporgok egy lábon a felújított kórterem egyetlen kék csempéjén. Amelyik eltört.
Most olyan az összehatás, mint amilyennek érzem az életem. Minden fehér, egységes. Csak az az egyetlen csempe nem, amit próbáltak megjavítani. Így, úgy igazgatták, láthatóan kevés sikerrel, amíg aztán végül feladták és úgy tesznek, mintha ez egy teljesen normális benyomást nyújtana. Az az egy kék csempe, a fehér tenger közepén. Ha egy kicsit hátrébb lépük, akkor pedig megpillanthatjuk a rajta álló szerencsétlent, aki abba a rúdba, meg az ép elméjének maradékába kapaszkodik. Aki a régi énje felét birtokolja már csak.
Az emlékei felét. Az elméje felét. Az élete felét. Az önértékelése felét.
Ám egy szörnyű, de bizonyos tény egészét, amit a régi énje sosem akart magáénak tudni: lelkileg talán még felépülhet, de a testét, amit már utál, senki sem tudja megfoltozni. Hiszen egy szörnyű, groteszk elméjű matematikus az égben még egy valamit elosztott rajta kettővel. Már csak egy hányadost birtokol a testéből. Egy olyan részt, ami megállni sem képes a saját lábain.

Hiszen ahhoz kettő kéne. Az összes. Az egész. Most azonban csak a felét birtokolja. A felét.

A balt.