PÁL TAMÁS NOVELLÁJA

 

PÁL TAMÁS NOVELLÁJA

A ZSŰRI AJÁNLÁSA:

Szép, metaforikus történet a nárcizmusról, a saját határaink átlépéséről, a kevésbé előnyös tulajdonságaink felismeréséről. Tetszik, hogy a szerző a herceg személyében nem egy olyan hőst állít a középpontba, aki tévedhetetlen. Egy megkésett javulástörténet − tragédiába hajló, meglepő befejezéssel. Bevonhatónak érzünk bizonyos mitológiai történeteket, például Narkisszosz és Ekhó mondáját.

 

(Kovács Dominik és Kovács Viktor)

 

A februári novellakihívásra 18 novella érkezett be. A kiállítás blogon azoknak az írásai jelennek meg a saját nevük vagy álnév alatt, akik ehhez hozzájárultak.

Itt olvashatjátok Pál Tamás szép írását.

A novellakihívásra beérkezett novellákat szakértő zsűri bírálta. Köszönjük Dr. Pósfai Györgynek, Kovács Dominiknak és Kovács Viktornak, hogy elolvasták az írásokat, és bátorítással, tanácsokkal segítették a résztvevőket.

A verseny szakértő zsűrijéről többek között az alábbi linkeken tudhattok meg többet.

http://posfaigyorgy.hu/index.php

https://www.facebook.com/kovacsvd

Olvassatok bele az ő írásaikba is!

 

A NOVELLA:

 

Itt állok a lehetőségeim gúnyos pompájában.

(Kemény István: A vak filozófus és a zajok)

 

 

Volt egyszer egy kastély valahol e világon. Nagy volt és szép, csak éppen roppant magányos. Egy lakója volt neki csupán, egy királyfi, ki nem tudott az életével mit kezdeni. Akart ő utazni, bejárni a világot, csak éppen a kastély kaput nem tudta kinyitni.

Szülei szerették, mindent megadtak neki, amire valaha szüksége lehetett. Ételt, italt, pénzt és rengeteg figyelmet. Lelkük oly szeretettel teli, oly érzékeny volt, hogy nem is tudtak volna élni egymás nélkül.  Így történhetett az, hogy mikor az egyiket álmában elérte a halál, a másik nyomban követte őt a túlvilágra.

Minden földjük, vagyonuk és címük az egyszem gyermekükre szállt, azonban a legnagyobb titkot sohasem adták át. Nem mondták meg neki, hogy a kastély bejáratának kulcsát hová rejtették, így pedig ő azt elhagyni sohasem tudta. Pedig kereste, de még hogy kereste.

Éveken át tartó expedíciókat indított börtöne legmélyebb pincéibe, megmászta a legmagasabb torony csúcsát, sőt még a kert vad és veszélyes világát is túlélte csak, hogy közelebb kerüljön a hőn áhított kulcs rejtekéhez. Kudarcot kudarcra halmozott, de sohasem adta föl a reményt. Mindig újabb és újabb felfedezőutakra indult e nagy világ kicsiny kis pontján, tele kalandvággyal és bizalommal, hogy szabadságát egyszer elnyeri.

Így teltek el fiatalságának legszebb évei és ez a sors várt rá átkozott élete végéig. Hiszen kereshette, de meg nem találhatta azt, ami nem létezett sohasem. A koszos pornép, ki őt hosszú éveken keresztül eltartotta és ki őt vagyonából lassan kifosztotta, e kapu nagyságáról, bár tudomást vett, azt könnyűszerrel kikerülte.

Bosszantotta is a kastély urát, hogy holmi szolganép, így semmibe veszi az őt az élettől elzáró rácsot, mely minden bajának és gondjának forrása, amely nélkül ő annyi mindenre vihette volna és mi őt kegyetlen zárkájából ki nem engedi. „De hát mit lehet tenni - gondolta ő sokszor-, ha a kapu nem tart vissza mást, kizárólag a királyt?” Bosszantotta, hogy míg az, kinek létezéséről még az Isten sem tud, kint vigad és mulat, addig ők, ki annyi mindenre volt hivatott, az erkélyen túl sohasem juthat.

Talán az egyetlen dolog volt a világon, amihez igazán kötődött és ami számított neki. Egy ajándék torony, amit még apjától kapott és házának legfontosabb kincse volt.

 

Főhősünk életének fordulópontját meglepő módon nem a rejtélyes kulcs megtalálása, hanem egy szolgálólány hozta el. Hogy hogyan került a kastélyába nem tudta. Elsőre nem is volt benne semmi figyelemre méltó. Nem volt szebb vagy ügyesebb, mint a többi környékbeli, akik különböző ajándékokért cserébe ellátták a királyt ételekkel. Bizonyára ő is elkerülte volna a dolgos király figyelmét, ha nem tett volna olyat, amivel a történelem során még senki sem próbálkozott. Megszólította a kastély urát.

Először csak köszönt neki, majd a napjáról kezdte kérdezgetni. A házigazda nem is tudta hova tenni a jöttment viselkedését, megijedt tőle. Kezdetben próbálta kerülni társaságát, vagy ha találkoztak is elfoglaltnak tettette magát remélve, hogy visszatérhet rendkívüli küldetéséhez és nem kell többet holmi parasztlánnyal társalognia. De az nem tágított és nap mint nap visszatért.  A király próbálta megfenyegetni, elriasztani, de ő mindig csak nevetett rajta és egy újabb adag elemózsiával kínálta.

            Egyszer egy szép téli napon aztán nem jött el a szolgálólány. A király pedig várt, de még hogy. Már előre eltervezte, hogy mivel fog foglalkozni, amikor látogatója a falu történéseiről fog mesélni. Már kinézte, hogy mely fát fogja a konyha ablakából részletesen megfigyelni, miközben hívatlan vendége éppen az ételt fogja neki felszolgálni. Ennyi energiát még egy falubeli levegőnek nézésébe sem fektetett és most mind ez fölöslegbe ment.

Először dühös volt, hogy így elpocsékolta értékes idejét. Majd a dühöt felváltotta a félelem. Mi van, ha baja esett idefele? Lehet ő is elhagyta saját bejáratának a kulcsát? Végül az elméjét elöntötte a bűnbánat. „Biztosan megsértődött rám, mert nem ettem meg a tegnapi gombalevesét” -gondolta. Sőt, még az a vad gondolat is átsuhant egy pillanatra rajta, hogy lehet megharagudott, amiért ő olyan sokáig levegőnek nézte.

A lány csak harmadnap lépet be ismét a kastély rettegett kapuján jellegtelen ruhájában mosolygó arccal. Amint király meglátta őt olyan érzés fogta el, amit még talán sohasem tapasztalt, mintha megkönnyebbült volna.

-Bocsásson meg, hogy nem jöttem, - kezdte a lány - csak a nagyanyámat kellett elkísérnem a városba. Tudja a múltkori vásáron nagyon megfázott és kórházba kellett vinni. Még jó, hogy a Jóska kocsija pont ott állt a Magdi háza előtt mert annak a kutyája…

„Hát nem haragszik rám – gondolta magában az úr, miközben a boldogság régen nem tapasztalt, már-már idegen érzése szétáradt benne – és még húslevest is hozott!”

-Köszönöm, hogy visszajöttél – mondta a király a parasztleány szavába vágva – Már azt hittem, hogy bajod esett, vagy hogy megharagudtál rám.

Egy pillanatra csend lett úrrá a kastély termein. A lány kissé meglepődött, amikor a rejtélyes házigazda oly sok idő után végre kedvesen hozzászólt, majd nevetve folytatta.

-Jaj, dehogyis. Nem tudnék én magára haragudni, olyan sokat ad nekünk mindig, amikor ide jövünk.

Így kezdődött kettőjük beszélgetése, mely véget vetett a király éveken át tartó némaságának. Rengeteget megtudott a külvilágról, a faluról és annak lakóiról, cserébe látogatója megismerkedhetett a bezárt kalandor tragédiájával. Mielőtt hazament volna a falujába megpróbálta megmutatni, hogy a kapu igenis kinyitható. A király azonban csak állt és nézett a tárt kijárat előtt, mintha a külvilág ingerei őt elkerülték volna. Nem látta az éjszakai égbolt csillagait, a füves mezőt, sem a távoli falu fényeit. Csak a kapu állt a szeme előtt és a mellette eltörpülő leány, aki sajnálkozó arccal lépet ki a nagyvilágba eltűnve a kastély falain túl.

            De visszatért, mindig visszatért jó kedvvel és finom ételekkel, majd távozott szomorúan és üres kezekkel. Hogy e két esemény között mi történt az naponként eltérő volt. Volt mikor a kertben sétáltak, máskor egy ablakon ülve beszélgettek. Meglepően tapasztalta a kastély gazdája, hogy élvezi a jobbágy társaságát, sőt egyre kevésbé nézte le őt. Nem érzett iránta megvetést vagy szánalmat, sőt kezdett ragaszkodni hozzá. Még a tornyot is megmutatta neki és egy bátor pillanatában neki is ígérte, ha majd egyszer kijut innen.

Egy napon aztán a lány szomorúan lépet be a kapun.

            -Elhagyom a falut – mondta – a családom földeket kapott távol innen, velük kell tartsak.

            Kérte a királyt, hogy menjen vele, de az szomorúan csak a kapura mutatott. A lány nem sokkal később végleg kisétált a nagykapun magára hagyva ismét a rabot. Düh lett rajta úrrá, ütötte, verte a kaput, de az előtte ki nem nyílott.

            Ekkor ötlete támadt. Fogta apja utolsó ajándékát és kiment a vára erkélyére. Kimászott annak kerítésén és lenézett a mélybe, majd föl az úton sétáló alakra. Tudta, a kapu már nem foglya őt sohasem vissza engedni házába. Nagy volt a félelme és nagy volt a magasság, de még nagyobb volt a vágyódás, amit a lány után érzett. Itt, világa peremén összeszedte minden bátorságát, becsukta szemét és leugrott az ismeretlenbe…