ZEMÁNN ÉVA NOVELLÁJA (KÜLÖNDÍJ)

 

ZEMÁNN ÉVA NOVELLÁJA (KÜLÖNDÍJ)

A ZSŰRI AJÁNLÁSA:

A novella fő stíluselemei a kiszámíthatatlanság és a kegyetlenség. Egy barbár világot ábrázol.

(Kovács Dominik és Kovács Viktor)

Nagy átérző képességről tanúskodó írás. A vége a szívfájdító Andersen-meséket idézi.

(Pósfai György)

 

A februári novellakihívásra 18 novella érkezett be. A kiállítás blogon azoknak az írásai jelennek meg a saját nevük vagy álnév alatt, akik ehhez hozzájárultak.

Itt olvashatjátok Zemánn Éva különdíjas írását.

A novellakihívásra beérkezett novellákat szakértő zsűri bírálta. Köszönjük Dr. Pósfai Györgynek, Kovács Dominiknak és Kovács Viktornak, hogy elolvasták az írásokat, és bátorítással, tanácsokkal segítették a résztvevőket.

A verseny szakértő zsűrijéről többek között az alábbi linkeken tudhattok meg többet.

http://posfaigyorgy.hu/index.php

https://www.facebook.com/kovacsvd

Olvassatok bele az ő írásaikba is!

 

A NOVELLA:

 

„A magánynál csak az embereket viselem el nehezebben”
Szendrői Csaba Dr. Csendrői Szabi

 

Hosszas vándorlás után megfáradva rogyott le az utolsó szárazon maradt padkára, egy ház eresze alá. Csúnya novemberi vihar mosta át a várost napközben, nem maradt egyetlen száraz pad sem, a férfinek viszont már kezdett elege lenni az örökös vándorlásból.

Mindenki ráköszönt, bármerre ment. Az emberek tekintete kígyókként kúszott be az elméjébe, hiába próbált előlük elrejtőzni a kabátjába. Nem szerette a kígyókat. Bár az embereket sem.

Elővette egyetlen kincsét, a szép fényes szájharmonikáját és koszos ujjaival végigsimított a tetején. A tökéletesen tapintható betűi táncoltak az utcalámpák fényében: egyszer azt írták „Blues” majd, mint a kis kígyók arrébb másztak és azt mondták „Ssssz!”. Ő nem tudott Bluest játszani és a kígyók nyelvén sem beszélt, még is a szájához emelte és fújni kezdte.

Egyedül volt a vizes utcán, ilyen késői órákban már mindenki aludt. Nézte a pocsolyák tükrében visszaverődő lámpákat és a legyet, ami részeges szalszával igyekezett a víz tükre felé, hogy ihasson egy kortyot. Egyik pillanatban „zzz” a másikban „sssz!” és a legyet be is kapta egy kígyó büdös szája. A férfi abbahagyta a muzsikaszót és összébb húzta magát, ahogy hideg szél söpört végig az utcán. A kígyó hosszú volt, vastag és fekete, pont olyan, mint ahogyan a király kobrákat képzelte el. Ez volt az első, amit látott is: farkasszemet nézett sárga íriszeivel, ahogy a hüllő lassan elkezdett közeledni hozzá, ugyan úgy hullámozva, mint a betűk a harmonikáján.

‒ Segíthetek valamiben ssssz?

‒ HAGYJ BÉKÉN! – sikoltott fel a fejét fogva, mire valaki kinyitott egy ablakot a feje felett.

‒ Fogja már be sssz!

A férfi meglepve felnézett, majd gyorsan vissza a kígyóra, de az már nem volt sehol. Morgolódott magában egy sort a lágyhéjú tojásokról, a politikai rendszerről és hogy kezd ráfagyni a víz a cipőjére, majd összehúzta magát, beleburkolózott a kabátjába és lehunyta a szemeit.

Ha nem látok, ők sem látnak engem.

Hiba volt ezt tennie, mivel megérezte maga alatt, ahogy a talaj szépen lassan elkezd csúszni, mozogni, áramlani és őt is maga köré öleli. „Ha nem látok, ők sem látnak engem!” Szemeit összeszorítva fülelt, hogy mi lehet ez, de nem hallott mást, csak ahogy a száraz pikkelyek végig csúsznak a vizes betonon és nem sokkal később meg is érezte a lény lüktető izomzatát a hátánál. „Ha nem látok, ők sem látnak engem!” Szép lassan körbe fonta az élőlény melege elől is és betakarta, majd egyre közelebb és közelebb húzta, míg nem olyannyira magához szorította, hogy már mozdulni sem bírt a férfi. „Ha nem látok, ők sem látnak engem!” Minden végtaja megmerevedett és hallgatta, ahogy a szíve együtt lüktet a lényével lassan, és súlyosan.

Nem szerette a kígyókat. Bár az embereket sem.

Másnap reggel egy iskolába igyekvő kisfiú hosszasan bámulta a halálra fagyott hajléktalan holttestét, majd felkapta mellőle a szép fényes szájharmonikát a földről és szaladt is tovább az iskolába. „Így már lesz mivel kígyóbűvölőset játsszunk a srácokkal!”